Tetőálmodók – A szálló egy állomás, de nem végállomás kell, hogy legyen

Fennállásának 25 éve alatt a Hans Lindner Alapítvány különböző módon segített a hátrányos helyzetűeknek. Egyik legnagyobb volumenű projektje a szociális lakások létrehozása volt. Az alábbiakban erre a nagyszabású, sokak számára az életet jelentő megvalósítást idézi fel az alapítvány szerkesztőségünkhöz eljuttatott visszaemlékezése.

„Én csak lakni szeretnék, emberhez méltó körülmények között, nem tulajdonjogot szerezni. Szeretném, ha az unokáim továbbra is jöhetnének hozzám” / „Elveszik a gyerekeinket, mert nincs otthonunk.” / „Naponta kell választanunk az evés és a lakhatás között. / Lakcím nélkül nem tudunk elintézni semmit.”/

Idéztünk azoktól, akik gondjaikat meg tudták fogalmazni. Mindez 1996-ban történt, amikor egy a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezetnél tett látogatás során, Hans Lindner úr eljut Szatmárnémeti szociális gondokkal küzdő zónáiba, így a Micro 14-es negyedbeli 25-ös tömbházhoz, illetve a „Cartierul Veseliei” nyomortanyához (itt épült a Dräxlmaier üzem).

Ezt követően álmatlan éjszakája volt. Másnap megbeszélést kezdeményezett a helyhatósággal, és közös tetteket javasolt. Meglátása szerint, mindenkinek kell egy hely, amelyet otthonnak nevezhet. A biztonságos lakhatás alapvető feltétele a méltóságteljes életnek, és ezért egy szolidáris társadalomban lépéseket kell tenni a lakhatás elősegítésére.

1997 – 2002 között az Hans Lindner Alapítvány Szatmár megyében összesen 200 szociális lakást alakított ki, renoválta a Timiş utcai 25-ös és a Târnavei utcai 79-es blokklakásokat és felépített két „átmeneti” lakónegyedet (a Toamnei – és Vulturului utcában), valamint Nagykárolyban, a mezőfényi és csanálosi utak kereszteződésében. Ezeket a lakásokat az Alapítvány odaadományozta a Szatmárnémeti, illetve a Nagykárolyi Polgármesteri Hivataloknak, melyek azóta is üzemeltetik azokat.



A Toamnei és Vulturului utcai szociális lakások azért épültek, hogy átmenetileg elhelyezzék a 25-ös tömbház lakóit. Ugyanis a 25-ös tömbházban lévő 124 lakásból a Polgármesteri Hivatal jóváhagyásával 54 nagyobb lakás lett, így 70 családnak eleve máshol kellett otthont kialakítani. A felújítások után a lakók csak egy része kerülhetett vissza a rendbehozott tömbházakba, azok, akik megfeleltek az előírt követelményeknek. A szociális lakások kialakításával számos sokgyermekes családnak, főleg létminimum alatt élő családnak sikerült otthont biztosítani.

Fő szempont volt a lakások bérbeadásakor, hogy a bérlőnek legyen állandó munkahelye, törvényes jövedelme, illetve a gyerekek iskolába és óvodába járjanak, amelyet szükség esetén az Alapítvány is támogatott. Mindez pedig csak maximum 5 év átmeneti lakhatást jelentett, és végső soron egy útmutató kezdeményezés volt, melynek célja az volt, hogy a családok önállósuljanak és “saját lábukra álljanak”. Az alapítvány eredményesen működött együtt a családokkal és a lakók megértették, ahhoz, hogy változás álljon be életminőségükbe, kell hogy felelősséget vállaljanak családjukért, és lakókörnyezetükért egyaránt. Ez pedig egyezik a támogatók irányelvével: Segítségnek lenni az önmegsegítésben.

Az első szatmárnémeti hajléktalanszállót a Hans Lindner Alapítány alakította ki a Crisan utca 31. szám alatt alapítványi ingatlanban, Anna Dickmann és Hanne Rolfes németországi missziós nővérek javaslatára 1998-ban. Ők voltak az elsők, akik befogadták az utcán tengődő embereket, akik nem tudták hol meghúzni magukat éjszakánként, különösen a téli hónapokban. Az alapítvány abban az időben csak magára számíthatott, hisz nem sikerült a helyhatóságban akkor együttműködő partnerre lelnie, ezért felvállalta a ház fenntartási, az ott dolgozó munkatársak juttatásainak és az kedvezményezettek ellátási költségeit. A házat megfontoltan az állomás közelében vásárolta az Alapítvány, hiszen ott húzódott meg a legtöbb hajléktalan.



A szállón estétől reggelig lehetett férfiaknak meleg szobát, egy ágyat kapni, egy szerény reggeli elfogyasztása után mindenki útjára indult és alkalmi munkát keresett, amiben az alapítvány is segített, hiszen együttműködött más intézményekkel, cégekkel és civilszervezetekkel. Egyesek árvaházakból, mások börtönből, illetve széteső családokból kerültek ki az utcára, elveszítették a munkahelyüket, lakásukat vagy alkoholproblémájuk miatt akadt gondjuk környezetükkel. A szálló olyanok számára jelentett egy szalmaszálat, akiknek nem volt mibe kapaszkodniuk, nem találtak rokonaik vagy ismerőseik között olyat, akik segítettek volna.

Hibáztatni, hibást keresni mindig lehet. Esetünkben mégsem ez, hanem az volt a kiindulópont, hogy esélyt adjunk, illetve az emberi méltóság tiszteletben tartása teremtsünk lehetőséget kapaszkodót arra, hogy legyen honnan elindulni reggel, megérkezni este, illetve a hajléktalan munkát találjon, képes legyen saját lábára állnia és kitörnie helyzetéből.

Az alapítvány eredményesen dolgozott és sok erőfeszítés révén elérte, hogy az évek során többen is lábra álltak, munkát és albérletet is találtak és elhagyhatták a szállót.

1999-2002 között a városközpont közelében, a Petőfi Sándor utcában, a Roma Párttal közösen nappali melegedőt és nőknek éjszakai szállót sikerült beindítani.

2002-2005 között új helyen sikerült korszerű, éjszakai szállót kialakítani, ezúttal a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatallal karöltve a Május 14 negyedbeli Gladiolei sétányon lévő, korábban bölcsődeként ismert épületben. 2005 óta az intézmény teljesen a város Szociális Igazgatóságának gondnoksága alatt működik.

A hajléktalanság kérdése ezzel nem oldódott meg, és nemcsak Szatmárnémetiben. A modern társadalmak elsődleges társadalmi szükségletnek tekintik a lakhatást, amelynek szabályozását nem lehet kizárólag a piaci erők játékára hagyni. Az emberhez méltó lakhatás feltételeire törekvés tehát az Alaptörvény alapján semmiképp sem jelenti azt, hogy az államnak minden hajléktalan számára lakást kell(ene) biztosítania, annyit viszont igen, hogy törekednie kell egy olyan állapotra, hogy a hajléktalan emberek ne az utcán töltsék az éjszakát. Ez továbbra is egy bonyolult társadalmi probléma és őszinte, valódi társadalmi összefogásra van szükség ennek megoldására, amiben szakmai és megbízható partner 25 éve a Hans Lindner Alapítvány.

A szálló egy állomás, de nem végállomás kell, hogy legyen!